... szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, ...
A nyergestetői csata, a magyar szabadságharc egyik utolsó ütközete
1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt 200 honvédjére bízta a csatát. A székelyek élethalálharcot vívtak az Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen. A kis számú székely hadsereg, önfeláldozó küzdelme ellenére vereséget szenvedett az ellenségtől egy kászoni származású ember árulásának következtében. Rengetegen életüket vesztették a harcosok közül.
"...itt állott 1849-ki aug. 1-jén Tuzson János honvédezredes, ki... (júl. 31-én) a Nyergestetőn állitá fel fedett helyzetben ágyuit s elszánt honvdeit. A mitsem sejtő oroszok minden elővigyázat nélkül tömegesen nyomultak fel a meredeken emelkedő országuton, Tuzson bevárta lőtávolságra, s akkor kartács- tüzzel sepreté őket le. Sokszor kisértének az oroszok elszánt, kétségbeesett rohamot, de az oroszlánként harczoló honvédek és a halált osztó ágyuk mindig visszaterelték.
Végre találtatott egy kászoni oláh, ki a kozákokat mellékösvényeken bevezeté Szent-Márton felé Csíkba, s igy a nyergesi hadállás megkerülve, hátulról lévén fenyegetve, Tuzson kénytelen volt az eltiprott szabadság ezen utolsó győzelme után feladni hadállását..." (Orbán Balázs)
Jelenleg a csata helyszínén emlékoszlop őrzi a csatában elesett hősök emlékét. Az emlékművet Poulini János csíkzsögödi kőfaragó mester készítette el a honleányok adományának segítségével. A szobor avatására 1897 augusztusában került sor egy nagyszabású ünnepség keretén belül. Az eseményen jelen volt a kis székely sereg vezére, Tuzson János is. 1990 óta minden évben március 15-én népes nyergestető-hallgatóság jelenlétében emlékeznek meg a „székelyföldi Thermopülé” hőseiről.
Az emlékművel átellenben, az erdő szélén elhelyezkedő területre, tömegsírba hantolták el az ütközet áldozatait, akiknek emlékét többek közt számtalan kisebb-nagyobb fa- és vaskereszt, valamint sok kopjafa őrzi.
A „maroknyi székely” vitézségének emléket állít Kányádi Sándor költő is a Nyergestető című 1965-ös versében, melyet joggal lehet nevezni a „szabadságharc himnuszának” is.
Kányádi Sándor: Nyergestető
- A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve –
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
Forrás: Erdély világa
