Időutazás az órák házába, Kiskunszállásra

Ahány vállalkozó, annyi utat jár be élete során. Egyesek beleszületnek a családi vállalkozásba, mások az iskolájuk elvégzése után maguk indítják el cégüket. A kunszállási Hatvani Béla egy harmadik, kacskaringós utat járt be, amire finommechanikai alkatrészek gyártásával kezdett el foglalkozni. Közben hobbiszinten faliórákat gyűjtött és javított. A több évtizedes munkája eredményeként saját otthonában nyitotta meg az Órák Háza-kiállítást, amivel hozzájárulhatott a magyar nemzet kulturális örökségéhez.

– Gyermekkoromban a híradástechnika és az elektronika érdekelt nagyon, ezekbe az irányokba szerettem volna továbbtanulni, de a Kádár-rendszer elején, az én hátteremmel ez nem volt egyszerű, így nem is sikerült – bocsátja előre a kunszállási Hatvani Béla, aki később vállalkozóként faliórák javításával és értékesítésével kereste a kenyerét.

Idáig nem vezetett azonban nyílegyenes út, mert a férfi először géplakatosnak tanult, mert oda vették fel. Az akkor 14 éves fiatalembert ez a helyzet először elszomorította, de később nem bánta meg ezt az irányt. Mint mondja, nagyon sok olyan dolgot megtanult akkoriban, aminek később nagy hasznát vette. Ez kiváló alapot jelentett például a finommechanikai tudás megszerzéséhez, ami szintén nagyon érdekelte.

Később, amikor Hatvani Béla megszerezte a szakmunkásvizsgát, géplakatosként helyezkedett el a helyi állami gazdaságban. Emellett rádiózott a Magyar Honvédelmi Szövetségnél (MHSZ), így amikor bevonult katonának, akkor egy rádiós egységhez került, ahol tovább fejleszthette az ilyen irányú tudását is. – S hogy még színezzem a képet, 16 évig zenész is voltam, teadélutánokon, bálokban és lakodalmakon gitároztam. Közben 1970-ben megnősültem, és a könnyebb boldogulás érdekében belefogtunk a fóliasátras növénytermesztésbe is, uborkával, paradicsommal, paprikával és retekkel foglalkoztunk. Kemény időszak volt, de próbáltunk több lábon állni, a vidéki embernél ez megszokott dolog volt – emlékezik vissza a férfi.

A fél évszázados szerelem

Ekkor még eszébe sem jutott, hogy valaha órák javításával és gyűjtésével foglalkozik majd. Aztán, amikor 1976-ban egy lakodalomban zenélt, pakolás közben, az istállóban meglátott a falon egy órát. Megkérdezte a gazdát, hogy eladná-e neki. A tulajdonos igent mondott, a szerkezet ötven forintért cserélt gazdát, ami akkor nagy pénz volt. – Hatással volt rám az is, hogy a holland ismerőseink is nagyon szerették a régiségeket, és erősen biztattak, hogy mentsem meg az enyészettől az ilyen faliórákat – mondja Hatvani Béla, aki akkoriban még a szerkezetek felújításához nem értett. El is vitte az első óráját egy idős mesterhez javításra, de az nem tudta tökéletesen működésre bírni. Ezek után saját maga szedte szét az órát, kitisztította, majd addig javítgatta, míg egyszer csak jó lett. Ettől kezdve sohasem vitt egyetlen órát sem máshoz javítani, hanem maga újította fel a szerkezeteket. – Nem volt annyira nehéz dolgom, mert ezek a fekete-erdői fali órák nem bonyolult szerkezetek. Ezeket régen Baden-Württembergben tömegével gyártották otthonaikban a gazdák és azok családjai ősztől tavaszig, amíg nem volt a mezőgazdaságban munka. Sokan ezek eladásával egészítették ki a jövedelmüket – meséli.

Saját erőből bővült a gyűjtemény

Hatvani Béla először egy-két órát szerzett be, majd egyre több fordult meg a kezei között. Egy idő után pedig már tömegesen vásárolt fel – vásárokban is – régi, sokszor működésképtelen szerkezeteket, amelyeket megjavított. Az órák egy része bekerült a gyűjteménybe, a többit pedig elcserélte, esetleg eladta. Előfordult, hogy egyszerre annyi órát vásárolt fel, amennyi befért egy személyautóba. A javításhoz szükséges alkatrészeket pedig – miután időközben vállalkozóként finommechanikai alkatrészek gyártásába kezdett – maga készítette. Az órákat elsősorban magának javította meg, de előfordult, hogy mások is hoztak hozzá működésképtelen szerkezeteket.

Az évek alatt aztán egyre csak gyűltek az órák Hatvani Béláék családi házában, ahol a végén már csaknem ezer kisebb-nagyobb szerkezet halmozódott fel. Még az ágyneműtartóban is órákat tároltak. A család végül úgy döntött, hogy saját erőből, a rokonok segítségével felújítja és kibővíti a gyűjtő nagyszüleinek régi, a szintén a telken levő vert falú házát, és ott állítják ki a gyűjteményt. Az Órák Házát ünnepélyesen 2012-ben adták át, a kiállítás azóta látogatható péntek délutántól vasárnap délutánig, illetve előzetes bejelentés alapján. Csoportokat is szívesen fogadnak.

Életet lehelni az élettelen ­tárgyakba

A látható gyűjtemény jelenleg közel ezer órából áll, de az órák mellett megtekinthető a múzeumban többek között egy sor régi rádió, magnetofon, kar- és zsebóra, de helyet kapott az épületben egy gramofon, egy 1848-as katonaláda, egy kisebb templomi óraszerkezet és egy mobil vetítőgép is. Hatvani Béla az órák között kedvencet nem szeretne megnevezni, mert mint mondja, mindegyik a szívéhez nőtt. Főleg azokkal kapcsolatban érez így, amelyeknek a javításával megszenvedett. Szavai szerint mindig nagy hatással van rá, ha egy élettelen tárgyba életet tud lehelni. Semmihez sem hasonlítható csodálatos érzés – összegezte röviden szenvedélyének lényegét a gyűjtő, aki családját is megfertőzte az órák szeretetével.

 – Volt olyan óra, amit megsirattam, amikor eladtuk, annyira a szívemhez nőtt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hatvani Béla felesége, Erzsébet. – Amikor takarítom az órákat, arra gondolok, vajon kik és hányszor néztek rá? Jó lenne, ha ezek az órák mesélni tudnának. Egyébként nemcsak órákat, hanem mindenféle régiséget gyűjtünk. A gyűjteményben vannak régi edények, mozsarak, rádiók, diavetítő és egy hetvenéves mozigép is. Vannak olyan óráink, amelyeken fotók is láthatóak. Régen szokás volt, hogy egy nagyobb ünnep, elsőáldozás, bérmálkozás, vadászat vagy éppen temetés után a szeretett személy fotóját a falióra számlapjára festették – mesélt nagy szeretettel a gyűjteményről Erzsébet.

– Régen nagyobb becsülete volt az óráknak. Egy életen át szolgálta az embert. Ezeknek az óráknak lelke van. Benne van a készítőjének a munkája és a személyiség is – vette át a szót Hatvani Béla. A gyűjteményben megtalálhatóak a szegény emberek órái, de vannak igazán finom, míves alkotások is. Láthatóak fa és porcelán számlapos, bécsi órák, barokk, neobarokk, ónémet és kakukkos vadászórák.

– Ritkaság az 1600-as évekből származó toronyóra-szerkezet, vagy az 1700-as évekből származó francia, illetve angol gyártmány – mutatta büszkeséggel gyűjteménye ékességeit Hatvani Béla, akit elégedettséggel tölt el, hogy sikerült megmenteni ezeket a ritka szerkezeteket a következő generációnak. Az pedig még nagyobb öröm számára, hogy fiuk továbbviszi a hagyományt, ma már ő is órásként dolgozik Kunszálláson.

Nem kell tekergetni a faliórákat

Hatvani Béla naponta többször is végignézi a gyűjteményt, az óraátállítással mégsem kell bajlódnia. Érdeklődésünkre elmondta, azért nem szokta átállítani a több száz órát, mert azok egyébként nem működnek, csak akkor indít el néhányat, amikor látogató érkezik a múzeumba. Ennek egyszerű oka van: fizikai képtelenség lenne több mint hétszáz óra súlyát (óránként kettőt) naponta felhúzni. És így, pihenő üzemmódban tovább megőrizhetik az órákat az utókor számára.

Bár Hatvani Béla és felesége még nem gondol a visszavonulásra, a gyűjtemény jövője biztosítottnak látszik. A fiuk is más pályán kezdett, kereskedőnek tanult, de már ő is órás, a fővárosban tanulta ki a mesterséget. Idővel átveszi majd tőlük az Órák Házát, és jó kezekbe kerül a féltve őrzött gyűjtemény. A család bízik abban, hogy így a régi korok időmérőinek bemutatásával sok érdeklődőnek szerezhet élményt a jövőben is, és a kiállítás hozzájárul a magyar nemzet kulturális örökségéhez.

Forrás: baon.hu, mn.hu

Fotó: Havran Zoltán