Az erdélyi kopó
Ikonikus magyar kutyafajta: az erdélyi kopó, a futóbolond.
„Kopónak neveztetik azon kutya, melly a vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ‘s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol” – így írja le Pák Dienes 1829-ben Vadászattudomány címen megjelent művében a kopót. A kopók, melyekkel már az Árpád-házi királyok és az őket követő uralkodók, fejedelmek vadásztak, nagy becsben éltek, egy-egy kiváló kopóért akár egy jó csikót is megadtak.
A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl “Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou” formában lelhető fel, 1240-ben “Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”, később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV. század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat láthatunk.
A jó kopót sohasem a képzettsége után ítélték meg, hiszen az emberi segítség nélkül dolgozó kutyák kizárólag képességeikre, tapasztalataikra hagyatkozhattak. Alaptulajdonságuk az önállóság, s az irányítás elfogadásának készségét nem volt érdeke kialakítani a kopókban a régmúlt vadászainak. Ha a kopók a kürt hangjára visszatértek, illetve füzéren vezethetők voltak, már minden képzettséggel rendelkeztek, melyre az embernek szüksége volt.
Érdemes megfigyelni, hogy az ősi magyar kutyafajták nagy részétől, például a komondortól és a kuvasztól is – azzal együtt, hogy teljesen más feladatot láttak el – önálló munkavégzést vártak el eleink. A kutyatartás efféle megközelítése ugyanakkor nem csak a feladatok sajátosságai miatt alakult ki, hanem azért is, mert érzésünk szerint a kutyatartók igen közel álltak a természethez, és nem büntetve nyirbálták állataik ambícióit, hanem türelmes kiválasztással csiszoltál jó tulajdonságaikat.
Ez sajnos manapság nem igazán jön jól, mert az említett fajták, és akár a puli is hajlamos az önfejűségre, ami persze valójában inkább a magukkal hozott önállóság, de a megváltozott környezetben nem feltétlen hasznos.
A kopó sem kivétel, már csak azért sem, mert a manapság érvényben lévő vadászati szabályozások erősen korlátozzák a korábban sokkal szélesebb feladatkörrel rendelkező kopók „működési területét” – már persze ha egyáltalán végeznek ilyen jellegű munkát…
Mert bizony egyre kevesebb olyan lehetőség adódik, hogy a kopókat megfelelően, a saját igényeik szerint tartsunk, ezért is van az talán, hogy csökken egyedszámuk, és a nem megfelelő tartás, valamint a természeti környezetből való kiszakadás olyan viselkedésbeli és fizikális változásokat generálnak, ami pedig eredendően nem a fajta sajátja!
„A kopóval való foglalkozást célszerű minél korábban elkezdeni, így a kialakult szoros kapcsolat megkönnyíti a későbbiekben a dolgunkat. Ha az alom nálunk születik, úgy óvatos teszteléssel már a kiskutyák 5. hetes korára kiválaszthatjuk a legjobb szaglású, legönállóbb, vagy legjobban kommunikáló egyedet. Ezek vizsgálatára a kölyköt különítsük el testvéreitől és anyjától, és eleinte csak figyeljük viselkedését” – írja Kovács Ágnes a magyarkutyafajtak.hu portálon.
A kopók fegyelmezéséről minden szakkönyv úgy nyilatkozik, hogy igen „keményen” kell bánni ezekkel a kutyákkal, mert önfejűek, figyelmetlenek, szemtelenek. Közelítsük meg azonban a kérdést az alapvető tulajdonságaik felől és ezekből kiindulva lássunk hozzá a kölyök neveléséhez. Mikor kopónk ideálisan 8 hetes korában hozzánk kerül (vagy ha nálunk születik akár korábban), kezdjük olyan helyre hordani, ahol nagy, biztonságos terület és kevés idegen kutya van.
A kopóknál a feltétel nélküli kötődés, egy ember követése olyan tulajdonság, ami az egészen kis kutyában még benne van, de ahogy korosodik, úgy lesz egyre önállóbb, makacsabb. Ezért sok későbbi bosszúságtól megkímélhetjük magunkat, ha a 8-10 hetes kölyköt naponta szabadon sétáltatva hozzászoktatjuk ahhoz, hogy minket kövessen.
Látható tehát, hogy nem egyszerű az élet a kopóval, de igazság szerint a gazdának sem árt, ha a szabad levegőn gyakorlatozik a kutyával, ahelyett, hogy a szobában üldögélne, és azt se felejtsük el, hogy rendkívül sok örömöt is okoz az egyébként elégvidám természetű eb! Az a fajta, amit alig akartak elismerni, és amelynek a kiirtását törvényben rendelték el…
1886-ban a „Magyar Vadászeb Törzskönyv”-ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt…
1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiírtását.
E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó vadásztársukat.
A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól.
Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is elég változatos, egészséges állomány megőrzéséhez.
Aki teheti, és tudja biztosítani a kutya igényeinek megfelelő környezetet, vágjon bele a kopó-tartásba. De azt tegyük hozzá; nem szerencsés első kutyának választani, előbb egy nyugodtabb fajtával kell treníroznia magát a leendő gazdának is.
És itt a végén; miért futóbolond? Mert bizony képes akár egyvégtében 100 kilométert is lefutni!
forrás: itthonrolhaza.hu – Fürjes Szabolcs
